_„Megemelem Bereményi kalapját”

Cseh Tamásra emlékezett tegnap a Pécsi Est Cafe: Takáts Eszter, Beck Zoli, Lovasi András, a Neofolk, a Peet és a Punnany Massif adták elő saját feldolgozásban az augusztusban elhunyt előadóművész dalait.

Soha nem felejtem el, ahogy Cseh Tamás kiállt a színpadra egy szál gitárral, valamikor sok-sok évvel ezelőtt. Minden dalt megélt, megszületett és meghalt, föltámadt, olykor sírt, na nem krokodilkönnyekkel, zsebkendővel és hisztivel. Sokkal inkább belül, hogy csak a szemén látszott, hogy hát most ez a helyzet, hogy tudjuk, a dal, ami szól, mond is valamit, nem marháskodni jött el hozzánk, hanem hogy kapjunk őbelőle, dalaiból egy szikrát, amit hazavihetünk.

Így van ez még akkor is, ha már egy idő után fárasztó volt számára, vagy akár unalmas is, hogy az emberek mindig vártak tőle valamit, mintha ő képes lett volna megmondani, mit is kezdjünk az életünkkel. Pedig „csak egy” előadóművész volt, aki ennek ellenére gyakran vállalkozott beszélgetésekre egy-egy füstös presszóban, kocsmában, vagy éppen ott, ahol társaság volt, ahol az esti előadás gondolatfoszlányai újra összeálltak. A varázs azonban csak addig tartott, amíg ő beszélt, és szívta a cigarettát, hogy aztán hazatérve magunk küzdjünk meg újra a saját létünkkel.

Nem várhattuk, hogy újra megidézzük Cseh Tamást abban a minőségben és formában, amit csak ő tudott. Részekben láttuk viszont a Pécsi Est Cefeban, kitől jobban, kitől kevésbé jobban, ám mindaz, amit ő, illetve rajta keresztül a szerzőtárs Bereményi Géza dalai jelentettek és jelentenek, kétség kívül átjött, még akkor is, ha az érthetően ingyenes este jól láthatóan nem a teljes közönséget, csupán annak egy részét érdekelte.

Azt este méltó és szép próbálkozás volt Cseh Tamás szellemének megidézésre. Hirtelen nem is tudom, egyfajta sajátos, megkésett megemlékezés volt-e, vagy továbbélése mindannak, amit ő képviselt, mint előadóművész és mint ember. Bármelyiket is válasszuk, mindenki azt hozta, amit vártunk, talán még annál is többet, hiszen nemcsak a dalok, de saját személyiségük, stílusuk is újat hozott létre, de nem idegent az eredeti anyagtól.

Takáts Eszti és Beck Zoli a maguk természetességével, minden fakszni nélkül énekelték hogy I love you so, vagy hogy elszakadt ingek, régi kabátok. A közönség jól vette a más hangot, de ismerős dalt. Nem hiába, jól is szólt, jól is mutatott. Ám mindha mindkettejük túlságosan is tudta volna, hogy Cseh Tamást énekel, egy halott előadó dalait, azokat, amik generációk számára adtak meghatározó élményt, életérzést. Talán ez, talán a közönség várakozása, hogy maga sem tudja, mit vár az estétől, alig érezhető visszafogottságot hozott ahhoz képest, amit tőlük, saját dalaiknál nem szoktunk meg. Csak mikor Lovasi jött, tűnt el ez a szemérmesség, ami meg is maradt a továbbiakban. Bandi a hegyről addig idétlenkedett, amíg följátszotta magát a színpadra, hogy elengedje magát, és egy-egy pillanatra ott volt velünk Cseh Tamás, annak dacára, hogy szokásához híven nemcsak elfelejtette a szöveget, de el is tévesztette, és ennek nem győzött eleget hangot adni.

Lovasit követően érdekes utazásra indultunk a Neofolkkal. Az egyik televíziós tehetségkutatóban is feltűnt együttes világzenévé transzformálta a jól ismert dallamokat. Mintha gondoltak volna Cseh Tamás indián táborára, az indián életre. A Sámándal egyik pillanatról a másikra változott azzá, amit a címe is sugall.

A jóféle zenei csemegét az általam régóta kedvelt és nagyra becsült Peet kontrázta meg. Az energiával, erős dinamikával dübörgő ritmusok azonnal mellbe vágták a közönséget; igen, így is lehet Cseh Tamást játszani. Az andalgás nélküli „powerfull” muzsika nem hagyott bennem kétségeket: az este egyik legjobban sikerült kísérlete volt az övék. (a felvétel torz, bocsi, hát ennyit tudott a technika) Igen, nem a Punnany Massifé. Bár a közönség köreiben nagy sikert arattak, jót mókáztak, ráfért volna még néhány próba a fiúkra.

Minden előadó a maga érzéseivel, előadásmódjával állt fel a színpadra, és ezt, nem lehet nemhogy bírálni, de kritizálni sem. Cseh Tamás meghalt, és dalai, az originál csak a lemezein érhető el tovább, hogy mi mit kezdünk ezekkel, kocsmákban, tábortüzeknél vagy éppen a Pécsi Est Cafeban, rajtunk, és az előadókon múlik. És hogy ez mennyire jól van így, és milyen jó dolgokat hozhat, nem példázhatja itt más jobban, mint Beck Zoli és Lovasi András előadásában a Budapest. Nem csodálkoznék, ha lenne folytatása…

Cí­mkék: 30y, beck zoli, buli, cseh tamás, pécsi est cafe | Bejegyzés URL (trackback) | Hozzászólások RSS