_Ki neveli föl a gyerekeinket?

Hasba rúgott egy terhes tanárnőt a diákja. Az eset nem a napokban és nem is Pécsett történt, a baranyai megyeszékhelyhez csupán rokoni szálak fűzik a fiatalasszonyt. Az aprónak egyáltalán nem nevezhető inzultusról csak most, egy év elteltével beszélt tágabb családi körben. Félt. Ki tudja, kinek a fülébe jut az ő „panaszkodása.” Az innen-onnan hallott, hírműsorokban leadott beszámolók gyakran tudósítottak ugyanis halálosan fenyegető anyáról, apáról, tettlegességig fajuló, a szülői értekezleteket követő négyszemközti „beszélgetésekről”.

A már az anyaméhben erőszakot elszenvedő gyerek szerencsére jól van. Világra jött, és mindenki legnagyobb örömére szaporán szedi fel a kilókat. Már rendesen megáll a lábán, jár. Nyugodt baba, a kérdés csak az, valóban az marad-e, ha felnő. A nebulók iskolai körülményeinek zavartalanságát a pedagógusok ma már nem garantálják, és az otthon melege is kezd kihűlni. Nemcsak arról van szó, hogy a KSH adatai szerint a családok egyharmada a létminimum alatt él, hanem arról is, hogy globalizáció a gazdasági erőviszonyok mellett szétzilálja a gondolatokat, értékrendszereket is, szinte teljesen mindegy, melyek ezek. Tanáraink felkészültségéről pedig a legfrissebb képet a nemrég közzétett Ifjúság 2008 gyorsjelentés jól szemlélteti. A tanulók arról számolnak be, részükről hiányzik a kölcsönös megértés, az oktatók maguk is unják a tanítást, így nehéz a valóságtól el-elszakadó, továbbtanulásra alig felkészítő tananyagot elsajátítani. Ez a magtartásra is kihat. Gatyáját padra állva letoló diák, egymás kirablása, a folytonos verekedés, veszekedés mindennapos. A napokban egy 15 éves bánrévi fiatal szúrta meg életveszélyesen 13 éves társát. A tendenciák szerint csak idő kérdése, és a külföldi tömegmészárlások itthon is áldozataikat szedik.

Az otthon látott (vagy egyáltalán nem látott) morál, erkölcs a pedagógusokban sem érhető mindig tetten. Az esetben közreműködő igazgató feltűnően védte az egyszer, de pontosan hasra rúgó tízegynéhány éves érdekeit. „Jó” minősítésű félévi magatartással bocsátotta útra, mondván, más iskolába „rossz” bizonyítvánnyal nem vennék át. A tantestület többsége csöndben lapított: a kollegiális szolidaritás helyett inkább a közönyt és a hallgatást választotta. Az év végi leépítések miatt mindenki az állását féltette. A becsületét elvesztette.

A katedra nem vonzó a fiataloknak. Régi mondás, de általánosságban igaz: a legjobbak, akik valóban alkalmasak lennének a pályára, jó középiskolai eredményeikkel a később fizetéssel is kecsegtető pályákat választják. Akik az élvonalba nem kerülnek be, maradnak pedagógusnak: minél kevesebb az ész, az alkalmasság, annál alacsonyabb fokú a megcélzott intézmény: tanárképző, tanítóképző, óvónőképző. Ne csodálkozzunk hát, ha pár év múlva, a nyugdíjba vonult nagy öregek után gyerekeink, ha talán szakmailag nem is, de emberileg alkalmatlan kisdedóvók kezébe kerülnek. Azok, akik valamilyen érthetetlen módon mégis úgy érzik, pedagógusnak születtek, már ma azzal számolnak, hogy a nevelő munkáért (is) kapott nevetséges bér mellé minden hónapban megkapják az ököllel, vagy politikai, gazdasági kapcsolataival fenyegetőző szülőt. Pontosan úgy, ahogy az áldott állapotban lévő kismama is, miután jelezte, mi történt.

Tombol a nyári szünet, csapatokba verődve járnak a fiatalok a lakótelepeken, a kertvárosi övezetekben, belvárosokban. Az iskola felügyelete alól kikerülve a család már nem mentheti föl a magát a felelősség alól: a gyereket nevelni, segíteni kell. Nem erőszakkal, nemtörődömséggel, sokkal inkább figyelemmel, szeretettel, még akkor is, ha éppen alig futja ki a havi kosztpénz, még akkor is, ha anya és apa már nem szeretik egymást, és máshoz járnak éjszakánként. Az ölelésre, törődésre vágyó fiatalok gyorsan érzik magukat feleslegesnek, ha a család helyett tanév közben jól megszokott bandájuk, sok esetben az egyetlen érzelmileg állandónak hitt környezetük, átmenetileg szétesik. Ha nem figyelünk oda, gyorsabban elcsattan egy pofon, meggyullad a füves cigi, válik semmivé idő előtt a lányok ártatlansága.

A nemrég született csecsemőt a magzatvíz még megvédte az első arcon rúgástól, ám félő, a következőt már valóban meg is kapja.