_A megváltás ára

Az mondja Popper Péter egy interjúban, a magyarokat csak a győzelemre nevelik, a kudarcok elviselésére sosem. „Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak. Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk.” Pedig nem ez lenne a természetes, mint ahogy az sem, hogy minden hibánkat, vagy akár éppen szomorú sorsunkat más, mások tetteivel magyarázzuk, ahelyett, hogy elfogadnánk a rosszat is, és előre lépnénk.

Biztos vagyok benne, csak nálunk milliók szorongnak saját vélt testi hibáik, vagy szellemük kishitűsége miatt. Pedig saját magunk ismerete önbizalmat kéne, hogy adjon, azonban a legtöbbek képességeikkel, erényeikkel sincsenek tisztában.  Csak az örök negatívumot látva nem nehéz a depresszió kezdeti jeleit mutatni, az pedig még könnyebb, hogy a lelki tüneteket a fizikumra ható, gyógyszernek álcázott kábítószerekkel nyomjuk el. Igen, az élet nem egyszerű, de ettől nem kell az őrület határán egyensúlyoznunk.

Bár enni kell, és ehhez feltétlenül pénz szükséges, az igazi belső egyensúlyt nem ez, hanem saját helyzetünk, és ezen belül önmagunk elfogadása adja. Ez nem szolgai alárendeltséget, megalkuvást jelent, hanem valósan felmért képességeink, készségeink maximális kihasználását, és annak a ténynek a megértését, hogy nem vagyunk sem hallhatatlanok, sem mindenhatóak: tudjuk, hol húzódnak személyiségünk, munkavégzésünk határai, és ezt tudomásul vesszük. Ha ez sikerült, megtettük az első lépést a felé, hogy minden külső körülményt már a megfelelő belső nyugalommal kezeljünk, függetlenül attól, milyen mértékben érint minket negatívan.

És mi van a félelmeinkkel? Azok is külső körülmények, netalán saját belső rendezetlenségünkből fakad? Csak részben. A félelem első sorban féltés, magunk, mások féltése, a gondoskodás, a gyerekként megismert szeretet, azaz a biztonságérzet elvesztésének lehetősége. Mindegy, hogy pénztelenségről, tettlegességről, ártatlan vitáról van szó: minden, ami a „szeretve érzem magam és én is szeretek” érzés csökkenéséről, megszűnéséről szól, hosszabb távon katasztrofális következménnyel bírhat, hiszen ilyenkor elmarad a  megbocsátás, a megértve elfogadás képessége, amely előbb-utóbb feldolgozatlanná válik, és robban. A külsőségek, az egzisztencia pózolása veszi át a szerepet a mindennapokban, amely előbb-utóbb magába roskadó, összeomló társadalmat eredményez. Csak ezt a külső hamis csillogást lecserélve lehetünk hosszú távon igazán eredményesek: a belső egyensúly minden esetben meghozza az élethez szükséges anyagi javakat is, a belső gazdagságról már nem is beszélve.

„A kisember, a kis egzisztencia mindig azt utánozza, aki imponál neki, aki fölül van. Ha azt látja, hogy aki fölül van, az hazudik, csal, saját zsebre dolgozik, akkor ő is ezt teszi. Így egy kollektív lezüllés következik be. Ebben nyög most Magyarország. A határokat mindig és mindenütt átlépik. Nincs viselkedési kultúra. Az ugyanis lemérhető például azon, hogyan bánnak a kiszolgáltatott emberrel. Tanár a diákkal, orvos a betegével, tisztviselő az ügyfelével, és így tovább. Ha visszaélnek a kiszolgáltatott ember életével, az azt mutatja, hogy a viselkedési kultúra borzasztó alacsony szinten van. Nincs meg az a fajta szocializáltság, ami a határok – ezt lehet, azt nem lehet – betartásához kell.„

„…én nem azt tanítom, hogy jó üzlet tisztességesnek lenni, hanem vannak emberek, akik annak ellenére megpróbálnak tisztességesek maradni, hogy ez társadalmilag hátrányos helyzetet teremt számukra.”

ui.: Sanyinak köszönet a Popper linkért

Cí­mkék: fenntartható fejlődés, gondolat | Bejegyzés URL (trackback) | Hozzászólások RSS