_Csúcs ez nemzet

Érdekes színjátéknak lehettünk szem- és fültanúi szombaton. A hazai politikai élet vezetői Nemzeti Csúcs néven olyan „válságtanácskozásba” kezdtek, amelyről biztosan tudható volt: önmagában nem oldja majd meg a pénz- és tőkepiacok Magyarországra gyakorolt hatását. Maximum felütést jelenthet csak az esetleges későbbi egyeztetésekhez.

Már a helyszín is teátrális, de ha sokak számára nem is az, minden esetre szimbolikus. Számomra ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia díszterme nem feltétlenül a tudomány, az objektivitás szentélye, inkább az itthoni tudományos életben (is) uralkodó feudális előjogok, és jól megszokott össznépi magyar marakodás egyik bástyája. Az emlékeket felelevenítő hely ellenére az egymásra kiabálást részben sikerült elkerülniük politikusainknak, akik bármennyire is igyekeztek a találkozót az egykori Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásaihoz hasonlítani, hamar be kellett látniuk: tartalmában nem, csupán a résztvevők széles körében eleveníti föl a közel húsz évvel történteket.

Mit is láttunk valójában?

Egy jól csengő, így kötelező seregszemlét kihagyni nem akaró politikusokat, akik saját megélhetési szervezeteik vezetőiként ingyen jutottak médiafelülethez, titokban attól tartva, hogy ha beüt az államcsőd, nem lesz már meg az államkassza, amelyből úgy tűnhetnek el milliárdok a közbeszerzés, az autópálya építés, állami, önkormányzati megrendelések, és ki tudja még milyen technikáknak köszönhetően, hogy az egyszerű halandó állampolgár csak bámul: hát tényleg hülye, hogy nem lett politikus. (Bocsánat, Zuschlag kivétel, de ő bénázott.)

Saját politikai létjogosultságukat, éppen képviselt ideológiájukat igazolni akaró politikai vezetőket. Talán ez alól csak Dávid Ibolya kivétel, aki az ilyen helyzetekben szokásos megszorításokat követelte. Sokan csodálkoztak az ülés „megszokott” politikai felvezető expozéktól nagyban eltérő hozzászólásán, ami egyáltalán nem meglepő: nem papolt a szakértői kormányról, hanem ő maga, mint „szakértő” tett javaslatokat.

A Nemzeti Csúcs nem a válság kezelésére tett konkrét javaslatok miatt vonulhat be a rendszerváltást követő politikai események közé. Két évtizedet követően a választópolgároknak végre lehetősége nyílt arra, hogy a választások kaotikus ígérethalmazai helyett egy problémára koncentrálva hallgassa meg a különböző politikai oldalak javaslatait, egymás mellé helyezve a politikai hitvallásokat.

Míg a két nagy párt nem tért el már korábban is megismerhető véleményétől, addig a kicsik (a KDNP nem, hiszen támogatottsága nem mérhető, csupán a Fidesz díszkeresztyénei) figyelemre méltón viselkedtek.

Dávid Ibolya „szakértői” alkalmasságán túl Fodor mintha visszatért volna húsz évvel ezelőtti gyökereihez. Igazán impozáns módon Bibót citálta a hallgatóság elé: amíg mindkét oldal egymást kiáltja ki kommunistának és fasisztának, amíg nem ismerik el, hogy kivétel nélkül mindegyik politikai oldal a nemzet javát akarja, addig nincs közmegegyezés. És a Magyar Köztársaságnak van már Nemzeti Csúcsa, úgy hívják, Parlament.

Érdekes mellékzöngének bizonyult a két vezető párt elnökeinek megnyilvánulásai is. Gyurcsány már-már unható módon a tudatosan visszafogott, a meghallgató és önkritikus államférfi szerepét igyekezett magára ölteni, míg Orbán vehemensen a kormány ellen agitált és tudatosan csökkentette a találkozó súlyát. Igaz, felszólalásának élét mindjárt el is vette azzal, hogy adócsökkentési javaslatával az emberek pártjára állt a tőkével szemben. (Csöndben jegyzem meg maga az MDF-es kötődésű Széles Gábor nem állhatta meg, hogy ne szóljon be: nem teljesíthető az adócsökkentés. Az ülést követő napokban a sajtó feszegette is a Fidesz adócsökkentés javaslatát: jobboldali pártvezetők mondták ki ugyanis; a költségvetés bevételi oldalának csökkentése csupán a stabilitás megteremtését követően lehetséges. )

Hogy a Nemzeti Csúcs egynapos ülése hosszú távon mire is lesz elég, eldönti majd az idő. Azonban már látható, Gyurcsány „megmentő kormányfőként” valóban kihúzhatja az EP kampányig, és az előrehozott választás már a jobboldalnak sem olyan sürgős. (Azért ami késik, nem múlik.) Ha lehet, fanyalgás helyett inkább örüljünk: ha csak egy napra is, nemzetünk örömére egy csokorba gyűjtve gyönyörködhettünk a négy, pardon, öt parlamenti pártban.

Cí­mkék: politika | Bejegyzés URL (trackback) | Hozzászólások RSS