_Tax Freedom Day: béka segge mínusz

Béka segge mínusz – így nevezte fizetésemet egy nagyon kedves ismerősöm. Igaz, az sem volt kellemesebb, amikor egyik legjobb haverom röhögött ki, de nagyon, hogy ő egy hónapban bulizik el minimum annyit, mint amennyit havonta utalnak a bakszámlámra. De az sem volt túl vidító, amikor amerikai ismerősöm kérdezte, mennyi az annyi,  és kétszer visszakérdezett, mert úgy vélte, angolságomnak esett áldozatul az összeg pontos kifejezése. Előre bocsátom, nem siránkozásnak szánom ezt a postot, csupán statisztikai adatokat is figyelembe véve reálisan felmérem, hol is állok.

A post apropója az Index egy cikke, amely a hazai Tax Freedom Day kapcsán írt rövid tudósítást. Az írás arra próbál rávilágítani, melyik az nap, amely után már nem az államnak dolgozunk, hanem saját magunknak. (Ez az oldal alján található apró kalkulátornak köszönhetően kiszámítható.) A KSH jelentését alapul véve, ez a nap Magyarországon május 20-ra tehető, ha elfogadjuk azt a statisztikai tényt, hogy az átlagkereset bruttó 197 300 Ft. Na, ezen elkerekedett szemeket meresztve gondoltam jól megírom, amit rég óta csak nagyon nehezen tudok magamban tartani. Ígérem, kíméletes leszek.

Értem, hogy a statisztika középértéket mutat, azaz az összes bért átlagolja a munkavállalók számával, ez rendben is van így. Azonban a legnagyobb para az, hogy egy nagyon szépen kinyílt ollócska jelzi még az azonos szektorokban munkát vállalók között is, hogy a legalacsonyabb és legmagasabb keresetek között bizony egyre jelentősebb a távolság. Na igen, itt még mindig nincs semmi újdonság. Az újdonság számomra, számunkra csak abban van, hogy a komoly megélhetési problémák már olyan szinteken is megjelentek, mint a jövő K+F-jének alapját nyújtó egyetemek, pontosabban a belépő, kezdő, ill. továbblépő szint alapját jelentő szellemi munkások, oktatók. Az ő fizetésük alig több, mint száz darab ezres, plusz öt rongy kajacsekk. Kevés?

Persze, hogy nem kevés akkor, ha azt nézzük, tömegével keresnek ennél kevesebbet. Anélkül azonban, hogy bárkit megbántanék: vajon szüksége van az ennél alig kevesebbet kereső pl. gázvezetékszerelőnek 6 ezer Ft-os könyvre, mondjuk  – legyünk szerények – átlagban legalább havonta egy alkalommal? (Pl.: ha nincs Joci és a nagykerár, nem veszem meg Castells új kötetét. Köszi!) Vagy különböző rendezvényeken való kötelező megjelenés, amely nélkül nincs tudományos bájcsevely, mozi, koncert, beszélgetés, egyszóval a túlélést jelentő kapcsolatépítés. Napi szinten odafigyelés az öltözködésre, (na jó, ez főleg lányoknál), hiszen mégsem lehet szakadtan tanítani egyetemen, hát nem? Vagy mégis? Ergo: nem kevés egy valamivel több, mint százezres fizetés, hiszen Maslow alsó kis lépcsői kielégítésre kerülnek, ha kerülnek, a többi meg nem számít. A szellemiekre ugyanis már nem futja.

Álljanak itt durván a számok. Az átlagkereset bruttó 197 300 Ft, a költségvetési szervek dolgozóinak (tehát az egyetemeken is) bruttó 237 700 Ft. (Utánanéztem, az oktatásban ez 247 001 Ft!)

Ettől egy csöppet azoknak a keresete, akiknél elméletileg indulna a tudomány, akiktől várjuk, hogy majd azokat a bizonyos mutatókat fölfelé tolják, erősen elmaradnak, majd 80 000-100 000 FT-al. Jelzem: Ausztriában kb. 400 000 Ft a kezdő egyetemi fizetés.

És ha eddig még nem szontyolodtunk el, vegyük figyelembe az elmúlt három év változásait saját példámon: 2005 januárjában 17 e Ft-ot fizettem rezsiköltségre (telekommunikációs költségek nélkül), 2008 januárjában 35-öt. Közben kb. 15%-os inflációba futottunk bele. Azaz mindez egy 100e Ft-os fizetés esetén 30e mínuszt jelent; ami marad, az 70 e Ft.

Valami nagyon nem stimmel. Nem stimmel, hogy az állam, ill. annak különböző szervei nem becsülik meg (vagy nem tudják megfizetni) azokat, akiktől sokszor a saját működési problémáinak helyi szintű megoldását, vagy éppen a jövő generációnak oktatását várja. De a dolog ott hibázik igazán, hogy vannak, akik mindezek ellenére beletörődnek a helyzetükbe, és nem váltanak. Akik pedig váltanak, nem az államnak, nem nekünk, (nem az országnak), hanem olyan cégeknek dolgoznak, amelyek nem hosszútávú magyarországi tartózkodást tervezenek.

Feloldhatatlannak tűnő ellentmondás? Talán nem. De amíg marad Maslow piramis kényszere, aki tud, menekül a megélhetés felé. A jelenség tömeges. Ki marad végén?

Cí­mkék: gondolat, közélet | Bejegyzés URL (trackback) | Hozzászólások RSS