_Chuck Palahniuk: Cigányút

Az első húsz oldal után nem akartam tovább olvasni. Túl sok hülyeségről esett addig is szó, értelmetlen káosz volt csupán, elmebetegnek tűnő anyáról, szexmániássá fölnőtt fiúról és egy kifordult világról. Van belőle elég! – mondtam, és hagytam is a fenébe legalább két napig. Aztán valami újra azt mondatta velem, csak ötven oldalt még! És elolvastam végig.

Először meg kellett ugyanis emésztenem. Egy olyan kifordult világba vezet minket, amelyről azt hihetjük tökéletes, pedig mégsem. Amiben élünk, az csak a Mátrix, amely a rossz és jó csatájával együtt van tökéletesre csiszolva. Kiparcellázott, beszabályozott, szabványosított. Biztonságossá, azaz a biztonság illúzióját keltővé tett illúzió. Ez a miénk.

Victor Mancini, a könyv fő figurája, ebben vergődik. Nem őrült, inkább csak megszédült a valóság felfedezésén. Saját világokat gyárt. A szexuális hedonizmust választja drogjává. Illúziókat keres, hogy elviselhesse azt az álomvilágot, amit nem tekint valóságnak. Ahogy a könyv eredeti címe is mutatja (Choke), levegő után kapkod.

Számára semmi sem igazi: amit mi valóságosnak fogadunk el üzletláncokkal, szerelmekkel, a demokrácia illúziójával, gyorséttermekkel vagy akár egy felmosó vödörrel a sarokban, az számára csak olyan illúzió, amely tömegeket tart féken a saját lázadásuktól. Ők mások által megírt életüket élik. A másik világ azonban, amelyet maga keres, talán nem is létezik. Ő maga sem tudja igazán, mit kell megtalálnia, mire is vágyik, csupán anyja nem is annyira őrült gondolatfoszlányai duruzsolnak a fülében. Ő úgy hitte, leleplezte a világot, és az most összeesküdött ellene. El akarja őt pusztítani, mert rájött: szellemükben foglyok egy börtönben.

Nem kell messze menni, hogy mi is megtaláljuk a börtönöket. Elég egy agyament szokás, hogy direkt akasztjuk meg a falatot torkunkon, hogy fuldoklás közepette megmentsenek és pénzt adjanak, vagy dolgozhatunk olyan skanzenben, amely 1734-be repít vissza, lehetünk szexuális szenvedélybetegek, vagy éppen látogathatjuk elmebeteg anyánkat, ahol az ajtók a csuklóra erősített karkötőre záródnak, nehogy megszökjön valaki, akinek nincs keresnivalója odakint.

Ám mindegyik börtön egyben menedék is. Biztonságot nyújt az ellen, ami más, ami kint van, ami belepiszkálhat saját éltünk cellájába. Ha egy új út nyílik, az már nem a megszokott, attól félünk. Nehéz elhinnie Victornak is, lehet hogy Jézus Krisztus genetikai klónja, és így szeretni is lehet őt is és neki is, és hogy szerelmes is lehet, nemcsak egy kúrógép. És aberrált aktusai közben nemcsak balestekben széttrancsírozott emberi koponyákra, és egyéb elterelő képekre kell gondolnia a korai elsülés elkerülése érdekében, hanem koncentrálhat arra is, akivel van, akit – te jó ég! – szeret. Azonban egyetlen igazi mentsvára attól a világtól, amiben van, a szex, a képzeletbeli roncsolt emberi testekkel önmagában is kifordult, nem nyújt megnyugvást. Az utolsó hitt szerelem is csak átverés, és az utolsó őszinte pillanat után nincs folytatás, csak a saját maga által előidézett elmúlás: anyja halála.

Mint ahogy minden születés, nem csak az anyának, a gyereknek is fájdalommal jár. Victor saját újjászületését éli meg, ahogy a végletekig gyötri magát, ahogy egyre inkább zsolozsmaszerűen mondogatja, „Mit NEM tenne Jézus?”, és menetrend szerint arra játszik, hogy módszeresen megutálják. És még ez az utálat is csak mívelt. Egy idő után saját maga okozott gyötrelmei felgyűlnek benne, és újra a fulladós trükkhöz nyúl. Történetnek itt majdnem vége, de a leküzdeni szánt világ rendőrei megmentik az életét. Megkövezik. Megtisztul.

És először gondol olyat, amivel előre léphet: „Ahol most állunk, a romok között, bármit felépíthetünk.”.

***

Chuck Palahniuk Cigányútja folyam. Elsőre zavartnak hitt gondolatok tömege, a történetek ránk törnek és elsodornak. Alig tudjuk kiemelni belőle a fejünk, és közben egyszer csak észrevesszük, mi magunk vagyunk a főhős. Minden képnek, minden sztorinak jelentősége van. Nyoma bennünk egy paca, amit letörölhetünk, de megérteni is akarhatjuk ottlétét, feltéve, ha nem félünk az igazságról.

Ha mégis, szörnyülködjünk csak, és éljünk tovább az illúzióban!