_80-20: egyenlő esélyek?

Ha a megállapítás valóban igaz, (márpedig miért ne lenne az, hiszen a hálózattan tudománya is visszaigazolta,) választhatunk: társadalmunk melyik szegmensében szeretnénk helyet foglalni?

A 80%-ban, amelyik termel, vagy abban, amelyik birtokol? Mi az ára, hogy bejussunk a 20%-ba? Be akarunk jutni egyáltalán?

Kevés történelmi ismerettel is belátható: azok a társadalmak, amelyek deklarálják tagjaik egyenlőségét, beszéljünk meglévő vagy létrejövő szocialista ill. kapitalista berendezkedésről, egyszerűen hazudnak. Hogy miért, és mire gondolok pontosan, ehhez csupán egy-egy epizódot villantok föl a rendszerek magánéletéből. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, kísérletet teszek arra, hogy definiáljam az egyenjogúság, az egyenlőség, és az egyenrangúság fogalmát, amelyeket egy-egy konkrét példán keresztül mércének állítok mindegyik rendszer mellé.

Sokan hiszik, az egyenjogúság alapvető kritériuma a demokrácia. Pedig tartalma nem egyenlő az általános választójoggal, a titkos szavazásokkal, az állami rendszer működésének átláthatóságával, a népakarat megnyilvánulásával. Ezek csupán eszközök az egyenlőséghez való joghoz. Ez azonban nem szül szükségszerűen egyenlőséget. Tennünk is kell érte.

A társadalmi rendszer akkor működik jól, legyen alapja szocialista, vagy kapitalista gazdaság, ha megadja a lehetőséget az egyenjogúság gyakorlati kibontakozására. E kérdésig talán mindenki eljutott már, így ez a megállapítás önmagában nem is lenne érdekes, ám az erre adott „hogyan” válasz annál inkább! A meglévő javakat, legyenek azok feldolgozandó nyersanyag, politikai hatalom, vagy információ, (elméletben) ki lehet porciózni például részvények, pártdelegáltak, információgazdálkodás formájában. Az ezek megszerzéséhez szükséges tudást, képességet viszont annál nehezebb, azokat a társadalom tagjainak kell megszereznie. A tudáshoz, képességhez való hozzáférés megszervezése a közoktatás intézményein keresztül a legtöbb esetben – egyrészt – a szocialista, kapitalista állam feladata. Másrészt mindenki egyéni döntése: vajon felvállalom-e saját magam folyamatos fejlesztését, hogy megfeleljek a kor kihívásainak, és így képes legyek megragadni az egyenjogúság biztosította egyenlőséget?

Attól tartok, kevesek mondanak igent. A válasz érthető, hiszen hiába a képesség, ha a körülmények okán a lehetőség ennek a kibontakoztatására kevés, vagy a szerencsén múlik. A puszta elméletben létező egyenlőség ugyanis nem létezik: nem lehet mindenki egyenrangú birtokosa az állami tulajdonnak, a részvényeknek, a kulturális és tudományos javaknak, és mindannak, amelyet az épített és szellemi környezetünk jelent. Ez a gondolat még utópiának is hülyeség. Ám ha így is lenne, ez a fajta állapot (és a mostani sem) nem kellene a többségnek, hiszen ez aktív gondolkodást, részvételt jelentene a társadalom mindennapjaiban, még ha ez elsőre apró, elhanyagolható jelenlét lenne is. Azaz teher minden, amely az egyenlőséggel így jár. Sokkal könnyebb választani az előre legyártott viselkedési mintákból, mint a meglévők segítségével és saját szubjektumunkból újat szintetizálva alkalmazkodni, és így egyéni utakat találni a lehetőségekhez, amelyek így vagy úgy biztosítani tudják az egyenlőség elvén működő minőségi részvételt a társadalom mindennapjaiban. Minden ettől eltérő út az egyenlőség kereséséhez determinálja az út végét: társadalmi vagy politikai mozgalomban testesül meg, amelyek sorsa legtöbbször politikai és/vagy gazdasági körülményektől függ. Azaz mindig is kétséges, hogy egy (egyenlőségi) ideológia mentén egyesülő tömegek eredeti célja torzulásmentesen valósul-e meg.

Az egyéni utak alig észrevehetőek, és a tömegek számára nem érzékelhető minőségi változást jelentenek, ha jelentenek. Az egyenlőségért folytatott küzdelem sikeressége így inkább a tömegeken, mint az egyéneken múlik. A tömegeknek nagysága eltérő, erejük egy-egy kérdésben nem létszámuk, hanem kezükben koncentrálódó hatalomtól függ. Külön játék a tőke, a (politikai) hatalom, az állam és a mindezeket nélkülöző széles csoportok között zajló állandó (?) mozgásban lévő egyeztetés, amely csak az egyrangúság elve mentén lehet kiegyensúlyozott. Ez az egyenrangúság viszont csak és kizárólag a felek jóindulatától függ: ki kit tekint egyenrangúnak a társadalmi párbeszédben, és szituációfüggő, nem jelent állandó intézményesült jelleget.

***

Vajon a szocialista és kapitalista (demokratikus) rendszerek deklarált egyenjogúságán nyugvó egyenlőség elméleti kategóriája mire elég? Az egyenlőség nevében megbontható-e a 80-20-as arány, és ha igen, egyáltalán meg akarjuk-e bontani?

Nem lehet eleget hallani a dél-amerikai szocialista ideológia mentén újrarendeződő társadalmakról (vagy csak a politikai elitről?). Hogy a szocializmus egyenlőségideálja mennyire csak illúzió, jól mutatja a legfrissebb szocialista példa, abolíviai. A demokratikus választásokon nyertes Evo Morales elnök szocialista reformokat hirdetett, amelyek között a földgázmezők államosítása, és a szegényeknek adott politikai hatalom központi szerepet kapott. Morales megválasztása utáni intézkedései még mindig csak zavargásokat váltanak ki. Utcára vonulnak a bennszülött szegények munkát és jogokat követelve, és nem győznek tiltakozni az államosítások ellen a fehér földbirtokosok. Bár nem lehet egyik napról a másikra szocializmust építeni, az egyenlőséget hirdető ideológia még sokáig csak a „szocializmus ígérete marad”. A korábbi politikai és gazdasági vezetést – azt a bizonyos 20%-ot – most azok töltik ki, akik a demokratikus választásokon szocializmust ígértek, ám a valódi szocializmus helyett politikai hatalmukat felhasználva saját (anyagi) érdeküknek megfelelően alakítják az ország gazdasági-társadalmi berendezkedését.

És hogy egy kapitalista, demokratikus társadalmi berendezkedésre is hozzak hazai, érthető példát, hadd álljon itt Demján Sándor, Magyarország leggazdagabb emberének megállapítása:”Egy körön kívüli tehetséges fiatalnak alig tizedszázaléknyi esélye van az elitbe való bekerülésre.” Szalai Anna Zárja kapuit az elit, pánik nélkül c. cikkéből származó fenti idézeten túl több megállapítást is hoz: „Az elit gyermekeit azonban mindez kevéssé érinti. Őket már nem kell helyzetbe hozni. Ott vannak születésük óta. Pozíciójuk minden egyes vacsorameghívással, közös nyaralással, lovaglással, balettórával és teniszedzéssel erősödik.” Azaz az elit hatalmának, lehetőségeinek megosztása itthon, az Európai Unióban sem divat.

Nem tudom, az alábbi megállapítás melyik oldalról számít inkább eretnek gondolatnak: a deklarált egyenjogúság nem más, mint kevesek legitimációja a hatalomban. Az egyenlőség a lehetőségek megragadásának képességét jelenti, ám a társadalmi elitnek esze ágában sincs, hogy eszközeikkel szocializálja a társadalom többi tagját erre, sőt a körülményeket is úgy alakítja, hogy ne is nagyon legyenek lehetőségek. (Éppen ezért minden állami program ennek megváltoztatására felesleges pénzpazarlás.) Mindemellett az elit fennen hirdeti a demokráciát – már ott, ahol – és az egyenlőséghez való jogot. Ez elég álnok magatartás.

***

Mi marad nekünk? Lázadás? Hogy aztán egy kisebb-nagyobb békésebb-háborúsabb forradalom vezetői újra megalapítsák a maguk 20%-át? Nem, ez nem kiút. Alapítsunk szellemi, spirituális szektákat, ahol a társadalmi különbségek feloldhatók? Aligha, hiszen ez széles tömegeknél csak korlátozott ideig használható. Adjunk mindenkinek internet hozzáférést és számítógépet, hogy virtuális terekben minden egyenlőtlenséget ledobva egy álomvilág kommunájában éljünk? Kár lenne végelgyengülésben a monitor előtt elmúlni.

Az egyenlőség eszméje bukásra van ítélve.

Ami marad nekünk nem más, mint az egyenrangúság, azaz a másik iránti tisztelet megadása, egymás – legyen az egyén vagy társadalmi csoport – kölcsönös elismerése. A „szükség” kimondása a másikra. És ennek a „szükségnek” a helyes arányban tartása.

Ezt kellene még egy kicsit gyakorolnunk.

Cí­mkék: gondolat, közélet | Bejegyzés URL (trackback) | Hozzászólások RSS