_Meghalt egy ember

Tegnap este Pécs egyik egyetemisták által sűrűn lakott városrészében sétáltam. Éppen telefonáltam, amikor egy szirénázó mentőautó elől egy kis utcába menekültem. Nem jártam sikerrel: a mentő utánam fordult, majd mellettem váratlanul megállt. Nem gondoltam másra, mint egy szimpla rosszullétre, vagy a jeges járdáktól kificamodott, eltörött lábra, bokára. Sok hasonlós esik meg ilyenkor.
Szemből, a szomszéd utcából egy férfi rohant lélekszakadva. A mentőből fürgén ugráltak ki az ápolók. Hiretelen fények villantak föl, el kellett telnie pár másodpercnek míg fölfogtam, zseblámpák pontjait látom. A következő pillanatban a rohanó férfi megállt az egy helyen összérő fénycsóvák fölött. A fényben egy halott, szakállas férfi arca volt. 

Nem álltam meg. Nem is nagyon akartam odanézni. Mégis sikerült látnom mindent, amit kellett. Idős, fehér szakállas férfi feküdt hanyatt egy tízemeltes ház tövében. Rajta pizsoma. Talán kizuhant? Direkt? Kilökték? Kiugrott? Csak elesett, rosszul lett, megszédült?

Mezitláb volt. Már csak a mentős kezét láttam, ahogy a pulzusát tapintotta hosszasan. Nem akartam többet tudni. Hiába volt sötét, a lényeget láttam. Nem ember volt már. Csak egy test. Ott feküdt hanyatt, véresen, roncsolva, nyitott szájjal az égnek. Nem voltak csillagok.

Ma újra arra jártam. Nagy havazáskor szoktak annyi homkot összekupacolni, mint amennyi azon a helyen volt, ahol… Nagy foltokban barnára festette a homokot a vér.

Meghalt egy ember.

Elhangzik Bartók Béla Concerto No. 3. – II. Adagio religioso, közreműködik Kocsis Zoltán és Ferencsik János.