_Elhagyatva
Az utóbbi hetekben – köszönhető részben a blogomon olvasható alapállásnak is – több beszélgetésben is szóba került a „hogyan tovább”. E posztban nem kívánok kitérni országos közéleti kérdésekre, „csupán” személyes élményeimen keresztül próbálom ábrázolni a korosztályom számára is érzékelhető társadalmi tüneteket, illetve megfogalmazni egyfajta korosztályos kollektív életérzést. A helyzet talán nem annyira szomorú, mint ahogy e pár sorban nekiindulok, igyekszem a magam gyengélkedő optimizmusának is hangot adni.
Nehezen viseljük a közgondolkodás „nemlétét”. Előre megírt társadalmi párbeszédeket érzékelünk ugyanis, nem létező társadalmi vitákba botlunk. Valós társadalmi problémákra nem kapunk valós válaszokat sem innen, sem onnan, sajnos sokszor magunktól sem. És ezzel az alapélménnyel keressük helyünket a ma Magyarországában.
Nem azért tanultunk, ordibáltunk át éjszakákat világnézeti kérdésekben az egyetem falai között, hogy amikor készen lennénk betölteni a társadalmi intézmények által predesztinált szociológiai funkciónkat, ne találjunk mást, mint légüres teret magunk körül. Felelőtlenség volt a társadalmi elittől, hogy kitermeljen minket, akár zöldfülű értelmiségeiket, akár szellemi bérmunkásokat. Egyik részünk feladattalanul, önsanyargatva tengődik még lepusztult kollégiumi szobákban, másik részünk vadul keres, kutat az eredetileg nekünk szánt társadalmi intézmények romjain cél után, harmadik részünk új működési mechanizmusokon, ideológiai szintéziseken agyal, míg egyesek közülünk – érezve a lehetőségek hiányát – szétteszik lábukat konzumkultúrának és transznacionális vállalatoknak, vagy éppen szalag mellé állnak dolgozni, mert enni még diplomásként is muszáj. Igen, bizony ilyenről is tudok.
Ki tehet róla? Szomorú lennék, ha tényleg csak a föntebb már felelősségre vont társadalmi elitet szapulnánk unos-untalan. Mert közülünk nyilvánvaló, hogy nem lesz mindenki miniszterelnök, a magas kultúra guruja, vagy éppen az évszázad nagy történelmi figurája, azaz társadalmi elit (teljes jogú) tagja. Inkább tanár, (magas beosztású) közhivatalnok, újságíró, zenész, ilyen-olyan mérnök. Tehát valahol a középosztályt megtestesíteni hivatott nemzeti gerincoszlop. De mint tudjuk, középosztály nincs. Ezt átmenetileg helyettesítő valódi kompetenciákkal rendelkező elit sincs. Hát akkor tartás nélküli nemzet, társadalom lennénk?
Nem kell ahhoz szociológiai értelemben vett középosztályt kimutatni, hogy egy országnak tartása legyen. Elég csupán fölismerni, nem elég a „régi” szocializációban megérett vezető generációra, akár húszon- és harmincévesekre bízni ügyes-bajos dolgainkat. Elegen vagyunk már ahhoz, hogy társadalmi igényeinket, épkézláb ötleteinket felismerjük, ezeket artikuláljuk, és ha kell, ki is álljunk mellettük! A világ gyorsabban fordul, mint azt egy korábbi generáció követni tudná, és még gyorsabban fog fordulni akkor, ha mi leszünk majd negyven évesek. A generációs kooperáció csak jót hozhat ki, ideje lenne nemcsak felismerni, tenni érte, hogy meg is valósuljon! Rajtunk múlik, képesek vagyunk-e újra és újra akár tízszer, százszor fölszólalni, tárgyalni, meghívni, szakértői anyagokat írni; magunknak teljesítmény alapján beleszólást követelni.
Szomorúsággal tölt el, hogy közhivatalokban, munkaügyi központokban, közoktatásban dolgozó pályatársaim tömegesen hagyják el a közszférát. A konkrét okok sokfélék, ám összességében a felettes vezetőik szűklátókörűsége, a minden lényegi kérdést elemésztő bürokrácia nagysága, az innováció, a nagy társadalmi trendek értésének hiánya a fő ok. Pályájukat az életük elkezdésének érdekében külföldön, vagy itthon multi- és transznacionális vállaltoknál folytatják tovább. Hozzáteszem: nem a köz, hanem a külföldi tőkeerős és versenyképes cégek szolgálatában. Hibázatni nem hibáztathatom őket. Egy életük, életünk van. És most élünk.
Nem elég azonban csak kifelé mutogatni: meg kell küzdenünk saját belső kollektív vívódásunkkal is. Egy korábbi verspublicisztikámban ezt írtam: „Engem bámulsz? Igen, kicsit megtépett az idő. Jól kitolt velünk. Mi már nem vagyunk komcsik, mi még nem vagyunk egykori ellenzék. Mi a szocializmus unokái vagyunk.”.
A rendszerből gyerekként a pajtási szolidaritást, a „vörös mámort” érezhettük csupán, ami azon túl, hogy egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, és okozhatott egyeseknek az életében hiányérzetet, teljesen másra szocializált. Hiába fogtuk be kamaszkorunk vitorlájába a változás szelét, hiába dobáltuk le a kék és vörös nyakkendőket, nem értettük, csak éreztük a változás minőségét. Ez önmagában sajnos nem elég egy új, másfajta élet felépítéséhez. Nem csak a mi problémánk (volt) ez…
Mondhatnátok erre, fiatalként könnyebb. Könnyebb, ha nemcsak a fiatalos lendület, hanem a szocializációnk is erre kondicionált volna. Mindegy, megtanultuk. Adaptáltuk a régiből mindent, amit lehetett, akár tudatosan, akár tudattalanul. Az élet úgy hozta, saját sikerünk záloga rugalmasságunk, és adaptációs képességünk. Van, akinek már sikerült e kettőt a gyakorlatban is alkalmaznia. Megtalálta helyét az életben, vagy legalább is úgy érzi, a jó irányra fordult rá. Bízom benne, akik így érzik, tudatában vannak a jó iránynak, és annak a felelősségnek, amely tetszik, nem tetszik, pályatársaik felé kötelezi őket. Csak közösen lehet kibontani mindazt, ami belénk szorult. És ami talán még fontosabb: a globalizáció gazdasági és kulturális kihívásaira csak a külföldi példák sikeres hazai adaptációjával és/vagy rugalmasságunkból és hálózati szemléletünkből fakadó saját megoldásainkkal tudunk minimum kielégítő választ adni.
Ám arra is fel kell készülnünk, van, akinek nem sikerül a „kitörés”. Kitörés a kilátástalanságból, feladat nélküliségből, a mindennapi anyagi gondokból. Nem várhatjuk el mindenkitől, hogy napi élelmezési gondjaitól szabadulva, pláne első gyerek mellett megküzdjön a totális apátiával, legyen az politikai vagy szolidáris, vagy hogy óráról órára hadakozzon a közszféra vagy az alulfizetett bérmunka sötét bugyraiban. Ők hova lépnek tovább? Velük mi lesz? Magam eggyel följebb megadtam rá a választ, és mégis úgy érzem, az nem megnyugtató…
Bárhogy is alakul, kötelességünk kihasználni szocializációs kettősségünket, függetlenül attól, ki milyen helyet foglal el a társadalmi csoportok hiearchiájában. És bár napi szintű boldogulásunk minden bizonnyal energiánk és időnk nagy részét magának követeli, gondoljunk azokra a lehetőségekre, amelyeket nekünk kell megvalósítanunk!
Ebből kell indulni. Szerintem…
ui.: döbbentes, hogy Publius Hungaricus pont a mai nappal keltezett jegyzete is ezt a témát tárgyalja kicsit tágabb szemszögből
___________________________________
A cikkben elhelyezett illusztrációk saját kísérleteim.
Bejegyzés URL (trackback)
Hozzászólások RSS
Hozzászólások (RSS)
igaz. érzem. de soha nem szabad ezt hangoztatva elégedettnek lenni és letudni a dolgot. az minden „kitörést” inkább letör… ahogy mondták; ne süllyedj bele. csak még nincs meg a jó út. de hátat is kell tudni fordítani… merni a bizonytalanságot. ma már nincs egy „jól bevált”, „kényelmes” kis társadalmi helyzet. okolni meg bárkit lehet, vagyis inkább sokmindent. de itt most sztem az ok keresése/megtalálása nem ad segítséget. én nem élek ebben. nekem még „biztosabb”. de azt is tudom, hogy szép képet magunk elé festegetni sokkal rosszabb- mert folyton rá kell döbbennünk hogy „túlságosan is színes volt a temperánk”. inkább hagyj szürke foltokat is, hogy mások is festhessenek bele vagy majd te magad belerajzolod később a valódit…
[Válasz a hozzászólásra]
Provokatív. Provokatív, mert igaz. Tehetetlenség vagy tunyaság, esetleg mindkettő. Való igaz, hivatkozhatnánk mindenféle sztereotípiára a magyarokkal kapcsolatban, de a tenniakarás hiánya feltétlenül kiemelendő. Szóval van tennivaló. De kinek? Kik azok, akik tudnak, mernek tenni? Kik vállalják fel a döntéseket? Az az elit amelyről a post-ban hivatkozott Publicus Hungaricus mesélt. Ha igen, akkor elszomorító. Bár az is kérdés: ha ők nem, akkor kik? Bizony, magunkban kell megtaláni a választ, de előtte feltenni a kérdést: ment e általam előbbre a világ? Mindenkinek megvan a maga válasza? Kinek az elégedettség, kinek a hiányérzet az, amely részül jutott. Az elégedettséggel nem jutunk sehova, hisz a globalizáció valóban mindig egy lépéssel előttünk kreál új társadalmat, tudományt, gondolatokat és folytathatnám még a sort. A hiányérzet pedig? Ki tud erre választ adni? Megint csak a magunkbanézés szükséges, hiszen egyenként tudnánk és kellene hozzátenni ehhez a hatalmas valamihez amiben élünk.
A szorongásainkat és félelmeinket leküzdve kell magunkat a víz felett tartani. Úszni tudók előnyben… (A „Vigyázat mélyvíz!” tábla sokszor hasznos lehet.) Azt is érdemes felvetni, hogy milyen ember, az aki megtanul majd úszni? Milyen értékekkel, milyen normákkal próbál evickélni vagy rosszabb esetben kapálózni a (mély)vízben. Meg kell adnunk a válaszokat, mert az utánunk jövők helyzete rosszabb lehet. Hozzá szólnunk ehhez a vitához, és itt a vita és a világ közé akár egyenlőségjelet is tehetünk. (Ha merész lehetek.) Egyedül pedig kevesen vagyunk.
Addig is érvényesülni meg önmegvalósítani kell, ahogy sikerül.
Az úszásoktatás pedig kötelező óra!
[Válasz a hozzászólásra]
Tegyük fel, hogy adottak a feltételek az önmegvalósításhoz. NEM adottak.
Maslow szükséglet hirerchiája: előbb eszel, laksz, dolgot találsz és utána lehet önmegvalósítani. Ebben a sorrendben.
A probléma nem belül van, de lehetséges belső megoldása: olyan fokú tudatosság, amely képes megtalálni az egyén azon lehetőségét, melyet ő tud a legjobban megcsinálni.
Ha ez megvan, megvan az út.
Egyéni út.
De erre nem mindenki képes-marad a vegetálás, a külső falka-minták követése-ez itt Magyarország.
Nem újkeletű probléma-az 1600-as évek közepe óta érzékelik legjobbjaink…
[Válasz a hozzászólásra]
Ebben a kérdésben én egyáltalán nem vagyok optimista. Nagyon sok dolognak kell egyszerre történnie ahhoz ugyanis, hogy a vezetés, politikusok szemléletmódja megváltozzon. Itt csak akkor lesz változás, ha mondjuk olyan katasztrófahelyzet áll elő, legyen az járvány, tömeges éhezés, vagy akár háború, hogy az emberek nem érnek rá veszekedni. Nem vagyunk még eléggé a gödör alján, hogy összefogjunk. Az összefogás során szükségünk van mindenkire, és majd ekkor juthatunk mi magunk is lehetőségekhez. Talán ez hamarább bekövetkezik, mint gondolnánk… Addig is marad a rövid távú haszonszerzés, és az, hogy az így-úgy megszerzett javakat a tűzhöz közel állók maguk között osztják szét. És a javakon most nem csak pénzt értek.
[Válasz a hozzászólásra]
Idevág egy idézet a Grace és Glória darabból:
„…A Jóisten valamiért csak teremtett és ha nem is voltam más, csak egy közbülső láncszem, amely összetart másik kettőt, akkor is fontos voltam és nélkülözhetetlen…”
[Válasz a hozzászólásra]
A Toyota japán gyárában minden munkás kifejtheti a véleményét, hogy mivel tudná a termelés hatékonyságát fokozni. Mindenki ugyan azért dolgozik, a takarítótol a vezérigazgatóig mindenki. A Toyota sikere, az ő sikerük is. És büszkék is rá… Pedíg nem lesz több a fizetésük, nem lesznek kiváltságaik, mégis önként túlóráznak azért, hogy jobb legyen a cégnek. És Japánnak…
Magyarország… Tehetséges emberek versengenek egymással, mindenki ragaszkodik a saját igazához, majd jól összevesznek, és kész, semmit nem sikerül együtt létrehozniuk. Aztán jön egy külföldi, aki munkát ad a magyarnak, kihasználja a tudását, lehet hogy még meg is fizeti, aztán lefölözi a hasznot…
A tehetséges magyar emberek megint találkoznak, és együtt szidják a tehetségtelen, buta, imperialista külföldit, aki az ő tehetségükből gazdagodik. Majd megint jól összevesznek, mert nem értenek egyet valami hülyeségben, megint nem sikerül saját elképzeléseiket egymásra erőltetni, mennek vissza a külföldihez szolgálni.
Aztán a külföldi kirúgja őket, és keres magának olcsóbb, okosabb és szebb szolgákat. A Magyarok meg megint összevesznek valamin, és ez így megy már vagy ezer éve… Pedig csak egyszer kéne úgy komolyan összefogni, és tenni valamit annak érdekében, hogy ne kelljen többet szolgálni. El kéne gondolkozni azon, hogy hogyan tudnánk együtt dolgozni magunkért, Magyarországért, vagy bármiért, amiben közösen meg tudunk egyezni…
A Japánok meg szerelik a Toyotákat a szerelősoron, nem érdekli öket hogy mennyire tehetségesek, nem vesznek össze azon, hogy ki az okosabb, nem szégyenlik azt, hogy tudásuk nagy része külföldről származik, meghallgatják egymás gondolatait, és tanulnak… Mindenkitől… Közösen…
A csapatmunka mindíg hatásosabb… Csak egy jó csapat kell hozzá. De a csapathoz kitartás, empátia és kompromisszum is kell… Sajnos a tehetséges magyar ember ebben nem olyan tehetséges, mint másban. Ezért ad a külföldi nekünk munkát, és nem mi neki…Ezért szolgálunk tovább, és ha véletlenül valaki úgy gondolja hogy szeretne már végre kitörni a szolga létből, azt majd jól elnyomjuk, nehogy véletlenül egyet kelljen érteni vele… mert jobb mást szolgálni mint magunkat. El kéne kezdeni már valamit… vagy nem?
[Válasz a hozzászólásra]
Nagyjából – és sajnos – egyet kell értsek helyzetértékeléseddel is, mégha érzek is benne némi (mégoly önironikus) önsajnálatot. Tényleg kevés az értelmes és egzisztenciális biztonságot, vagy legalább reményeket keltő munkakör (több Te-korodbeli barátom, ismerősöm példája erősíti meg ezt), ugyanakkor mintha nem is lenne „Bennetek” elég találékonyság és rámenősség ezek kiharcolására. Akiben viszont ez utóbbi megvan, az többnyire „Fidesz tempójú” agresszív, pénz- és hataloméhes, másokat letaposni is kész fiatal, sajnos nem ritkán szoci jelmezben. Persze nem csak s nem is elsősorban a politikai szférára gondolok.
[Válasz a hozzászólásra]
Sajnos azt kell mondanom, hogy teljesen igazad van. Sokat beszélgettünk és hát azt is tudom, hogy mi indította nálad ezeket a gondolatokat. Én most még kilátástalanabb helyzetbe kerültem, mint Te. Rengeteg európai országban ilyen téren, vagyis a fiatalok munkavállalásánál szinte minden rendben megy, mindenki el tud helyezkedni és olyan bért kap, amiből normálisan meg tud élni és nem azt kell számolgatni, hogy mennyit kell félre tenni a következő napra. Mert mi napról-napra élünk. Napról-napra élünk itt Pécsen „az élhető városban” mert hát Pécs ugye bejutott a világ 9 legélhetőbb városai közé. Vicc a köbön, vagy inkább sírni tudnék…
[Válasz a hozzászólásra]
Mielőtt véleményt mondok: Lajos, jól látod!
Csak egy a baj ezzel kapcsolatban, hogy mindenki jól látja, azaz csak látja, láttatja! Aki ez ellen igyekszik tenni, az küzd és ha valaki küzd, akkor rövid vagy – jobb esetben – hosszú távon eredményes lesz. Legyen ez magán-, munka-, közösségi élet. Esetleg tapasztalatszerzés!
Hadd meséljek el egy sztorit, ami talán nem annyira vág ide, de esetleg másokat is megindít és gondolkodásra késztet!
A mai nap folyamán délután indultunk város körüli sétára, érintve a Széchenyi teret, Székesegyházat és az általunk kedvelt mellette lévő, felújított parkocskát. Amint átléptünk a város édenkertjének üvegajtaján, egy 10 fős tömörülésre lettünk figyelmesek. Hirtelen abbahagyták amit csináltak, majd meggyőzödve arról, hogy nem közterület felügyelők vagyunk folytatták tevékenységüket. Bár ne tették volna! A kertben több felújított rész is van, köztük üvegtető és ablak. A 14-17 éves fiatalok ezen ugrálva vihorásztak a hideg, téli napon… Egy darabig elképedve néztem, ahogy recseg-ropog az üveg, majd elindultam! Nem voltam félénk, férfias nőiességemet felvettem és odamentem a bandához. Sziasztok, izééé! Először finoman próbáltam rájuk hatni, majd lekezelő stílusuk kihozott a sodromból. Több mint tíz percig igyekeztem őket meggyőzni „street jumping” nevezetű sportjuk hátrányáról és a kultúrált fővárosi fiatalság helyes viselkedéséről. Nem sikerült. Még kommunikációs képességeim legjavát is belevittem a beszélgetésünkbe, de ez sem hozott eredményt. Elbúcsúzva a huligánoktól elindultunk a kertben, folytatva sétánkat. A banda követni kezdett és szinte éljenezve bíztatták „a legmenőbbet” hogy mutassa mit tud, mert ő ugye nem közterület rongáló, hanem élsportoló. Ugrált a várfalon hol előttünk, hol mögöttünk. Ugrált a padon, üvegen, tetőn. Ugrált mindenhol, ami nem szakadt be alatta. Majd elhagyva a várost és más irányba véve a napi sétát Uránvárosba indultunk, ahol a 17 emeltes előtt lévő szőkőkútnál állt el a lélegzetem. Nagyobb banda, nagyobb felelőtlenség. Most a gömb szökőkútról ugrálták a fejeseket… Ugyanazok! Felmerült bennem a kérdés: hol az anyjuk? Ha az nincs, akkor hol vannak azok az illetékesek, akik rendet szoktak ilyenkor tenni?
Bátorságom ellilant és fejcsóválva hazaindultam. Nem akarok elérzékenyülni, de csomót éreztem torkomban, gyomromban és ahol lehetett. Ezek (bocsánat a kifejezésért) az ugráló majmok a mi utódaink? Valahol itt lehet a bibi!
[Válasz a hozzászólásra]
[...] egy kis merényletet. Az Elhagyatva c. bejegyzésemet elküldtem a négy parlamenti párt elnökének; [...]
Mit mondhatnék? Inkább csak idézek:
„A legerősebb és lebölcsebb férfiakat látom magam körül a Klubban. A sok lehetőséget… És látom, ahogy kárba vész. Az Istenit, egy egész generáció benzint pumpál. Kiszolgál, vagy irodai rabszolgának áll. Reklámok parancsára egész életünkben kocsira és ruhára gyűjtünk, gürcölünk egész álló nap, hogy megvegyük mindazt, amire nincs szükségünk. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs célunk, nincs helyünk. Nem volt világháborúnk, sem gazdasági világválságunk. A mi nagy háborúnk szellemi háború. A mi nagy válságunk az életünk. A televízió azt hazudta hogy egy nap milliomosok, filmcsillagok, vagy rocksztárok leszünk. De nem leszünk. Lassan ez kezd derengeni. És kurvára berágunk.” Tyler Durden
[Válasz a hozzászólásra]
Mi van? Mondom mi vaaan? „Egzisztenciális” szempontból nem érzi jól magát a bőrében egy fiatal diplomás? Kárhoztatja a társadalmat, vagy az elitet amely „kitermelte” magából? Elnyomottnak érzi a nem, nem is generációját (nagyon nem azt), hanem az „osztályát”?
Van fogalma róla, hogy más társadalmi osztályok hogyan élnek, mi jut nekik? Érdekli ez őt egyáltalán? Csak osztályöntudata van? Társadalmi szolidarítás tudata az nincs? Az elmúlt, az általa meg se tapasztalt cocializmussal, azt levetette a kisdobos nyakkendővel együtt?
Problémái vannak, mert látja hogy nem jól működik a rendszer? Elgondolkodott már azon, hogy mi ez a rendszer egyáltalán? Azon, hogy a problémák rendszer- vagy csak aktuális elit specifikusak-e? Érdekli ez egyáltalán? Vagy csak a saját kis pecsenye?
Tud valamit, vagy csak lózungokat? „Kötelességünk kihasználni…” …”csak a külföldi példák sikeres hazai adaptációjával”…
Gondolkodjon még. Legyen konstruktívabb, konkrétabb. Ne lózungokat, általánosságokat… Lássa az erdőt is, ne csak a fákat maga körül.
De ehhez idő kell… sok. Mire ezt megérti, addigra már kinő a mostani problémáiból.
[Válasz a hozzászólásra]
Nem egy ember, azaz nem kizárólag én érzem így magam. Személyes beszélgetéseim és az ifjúságkutatások is ezt mutatják.
Az osztályharc bármennyire is időszerű, vagy éppen poros fogalom is egyszerre, téves feltételezni, hogy ebben a bejegyzésben osztályokban, osztályharcban gondolkodom. (Volt szerencsém elolvasni Aczél György összes kötét, úgy érzem, a nekem szükséges szinten kiművelt magam.)
Hogy hogyan élnek más társadalmi csoportok? Sajnos jobban tudom, mint gondolná. Elkeserítő.
Szolidarítás? Mást sem csinálok nap mint nap, csak szolidarítok. Hogy ebből a bejegyzésből ez kimaradt? Ennyi önzést megengedtem magamnak.
Ismerem-e a rendszert? Fiatal korom ellenére többet láttam belőle, mint szerettem volna. Hazai szinten érzem, belülről látom is. De ha ez nem keserít el eléggé, elég csak kitekinteni a globális folyamatokra. A problémák a rendszerspecifikusak. A Castells-i „új világrend” sajnos valós. Talán nem kell hozzá ötven év, hogy ne így legyen. Talán…
Saját pecsenye? Ha ez jött át, nem fogtam meg jól a dolgot. Pont ellenkezőleg.
Lózung? Programot nem lehet alkotni koncepció nélkül. Nekem ez még megvalósítható cél. Naiv vagyok? Vállalom.
Igaza van, tudom, mire ezt megértem, addigra már kinövök a mostani problémáimból. Ígérem, írok akkor is egy bejegyzést. Magam is bízom benne, visszatekintve látom majd a fától az erdőt.
[Válasz a hozzászólásra]
Sokan érzik mostanában rosszul magukat. Ez nem hír. A kérdés az, hogy jogosan érzik-e magukat rosszul. Te (tegeződjünk) itt egy jól körülhatárolható réteg (osztály) egyik életérzését fejezted ki. Hogy mennyire pontosan, és hűen, az az egyik kérdés. De mellékes. A lényeg a következő: Ha egy társadalom különböző osztályai (nem véletlen ez a terminológia) csak a saját hasznukat lesik, csak a saját bajaikkal fogalkoznak, akkor az a társadalom elemeire hullik, a társadalmi szolidarítás elvész (ha volt is előtte), és az aki kapja marja elv fog érvényesülni nagy léptékben. Erről szól a te írásod, -ha nem is a direkt szándékod szerint- pontosabban ez már a következménye.
Osztályharcról persze szó sincs még, és sehol. Az osztályérdekek artikulációjáról, és érvényesítéséről van szó. A te osztályod ebben nyilvánvalóan sokkal de sokkal erősebb, mint a társadalom alján tengődők „osztálya”. Ők, amellett hogy összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vannak, még artikulálni se tudnak, meg érdekérvényesíteni sem. Az igazi értelmiségit nem az teszi ám, hogy csak a saját zsebét tömködi mohón. Neki, ha már észt, lehetőséget adott a nagy nemlétező, akkor felelősségének, belátásának, sőt megértésének is kellene lennie. És olyan elveinek, amelyek nem merülnek ki a saját pecsenye sütögetésének szándékában, és tudásában. Ez (amit eddig írtam) semennyire sem látszik a te írásodban, ez volt a legfőbb gondom vele.
[Válasz a hozzászólásra]
Köszi a tegeződést!
)
Szándékosan nem osztályt írtam a kommentben, hanem társadalmi csoportokat. Szerintem ez kifejezőbb, még akkor is, ha úgy érzem, ideológai oldalról közelíted meg a kérdést. Ebben a szempontból az „osztály” használata talán helyénvalóbb, és ezt erősíti az is, hogy a bejegyzésben „középosztályt” említek. Ezt a könyebb érthetőség miatt tettem, nem akartam fejtegetni, hogyan rajzolódik ki a fejemben (elméleti tanulmányok alapján) a társadalom felépítése. De ez most nem is annyira lényeges.
Sokkal fontosabb az, hogy azt említed, tojok a szolidaritásra. Ha a csak a bejegyzést nézzük, két helyen írok erről: szolidaritás saját pályatársainkkal, és kölcsönös kooperáció a korosztályok közöt, amely nekem, igaz kimondatlanul, de feltételezi valahol a szolidaritást. Igazad van azonban, hogy ezt lehet csak a saját pecsenyesütésre is használni. És ennek a cáfolata nincs meg a bejegyzésben, és ezt sajnálom. Észrevételed jogos. Ám bennem ez nem így jelenik meg.
Szolidarítást vársz attól a generációtól, (társadalmi csoporttól), amelynek magadatik a több diploma, a nyelvek ismerete, a globális hálózatokba való belépés lehetősége kulturálisan és gazdaságilag is. Ha megadatik. De nem mindenkinek adatik meg, és ha ez így van, nincs eszköz a kezükben, kezünkben a társadalmi szolidaritás vállalására. Beszélni lehet róla, de a varázsgomb, amellyel tenni is lehet, nem nálunk van. És mi a helyzet azokkal, akik nyomkodhatják ezt a varázsgombot? Hát nem nyomkodják! Két ok miatt: 1.) a multik lenyelték őket, és a multi nem szoldáris, vagy ha igen, az édeskevés, csak a sajtóhír miatt tesz ezt-azt, 2.) a sokszor tévesen társadalmi elitnek kikiáltott politikai csoportoknál találták meg a helyüket, amik nem engednek különvleményt, és gyorsan szocializálják a fiatalokat az intézményesített lopásra. Sok példám van.
Ebből mindekettő életveszélyes. A multi azért, mert a jelenléte nem teszi lehetővé a hazai, valóban tőkeerős és versenyképes cégek életben maradását (nincs is ilyen, a sokszor példának hozott MOL pl. felerészt amerikai nyugdíjalpok tulajdona.), és a nemzeti kérdésekben nem szolidarít (ha mégis, csak a kedvezmények miatt, tehát ára van), a politikai pedig azét, mert a néhány száz (néhány tíz?) ember kezében lévő hatalom fedezékéből kétszer, háromszor többért adnak ki állami megrendeléseket, mint a valós ár, plusz egy olyan közigazgatási rendszert restaurálnak újra és újra, amelyben könnyen bújtathatnak el pénzek mellett saját híveket. Ez utóbbi nem érdekel, a túlszámlázás inkább. Mi mindent meg lehetne valósítani ezekből az eltűnt pénzekből! Ebből futna a társadalmi szolidaritásra. (Hogy hogyan és miért tömi mohón zsebét a politikában karriert látó fiatalság, erről érlelődik bennem egy gondolat, hamrosan megírom.)
Jelenti ez azt, hogy nem is érdemes a szolidaritás gondolatát fejünkbe vennünk? Nem. A helyzet szerintem átmeneti, pát évtized, és muszáj lesz odafigyelni. Az energiahiány és ivóvízpoblémák ha egy kisebb (hm, nagyobb?) háború után komoly összefogásra buzdítanak. „Még jőni kell, még jőni fog…”
És még egy fontos dolog, fentebb ez kimaradt. Idézek:”Mert közülünk nyilvánvaló, hogy nem lesz mindenki miniszterelnök, a magas kultúra guruja, vagy éppen az évszázad nagy történelmi figurája, azaz társadalmi elit (teljes jogú) tagja. Inkább tanár, (magas beosztású) közhivatalnok, újságíró, zenész, ilyen-olyan mérnök.” Számomra itt egyértelmű volt, még ha nem is lehetett érezni, hogy a közhivatalnok, a tanár, stb. alapértelmezetten szolidáris a saját társadalmában. Azaz segíti artikulálni a magára hagyott társadalmi csoportok igényeit, és megoldást keres rá. (Lehet olyan naiv vagyok, ki sem mondtam, mert azt hittem, ez magától értetődő. Hát igen. Így van.
Ha válaszom elfogadod, érdekelne a véleményed, szerinted mennyire reális az a korosztályos életérzés, amelyet fentebb megfogalmazok. A köztünk érezhető korkülönbség (?) miatt a válaszra igazán kíváncsi vagyok.
[Válasz a hozzászólásra]
Hogy a végén kezdjem: Természetesen elfogadom a válaszod, hiszen a beszélgetés (meg a vita) erről szól. Hogy egyet is értek-e vele (főleg a részletekkel), az más kérdés. De a következő a helyzet: A legutolsó beírásoddal sokkal kevesebb bajom van -ha egyáltalán van- mint az elsővel. Persze belátom én hogy egy összetett véleményt, helyzetértékelést nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen pár sorba sűríteni, és ilyenkor a mondanivalót elég nagy részben az olvasó sokszor esetleg fals asszociációs mezeje egészíti ki. Ezen a hibán csak hosszabb távú átbeszéléssel lehet felülemelkedni, persze arra meg kinek van ideje, és energiája…
Nem is akarván nagyon szaporítani a szót -szemmel tartva azt is, hogy ez itt nem egy vitafórum- inkább üdvözölném a most már általad is, explicite is kimondott szolidarítás elvet. Ez társadalmi méretekben nagyon fontos lenne, ha működne. Persze nehéz ügy ez, mert a szolidarítás egy szocialisztikus elv. Nagyon ellentmond a most divatos „verseny” elvének. Régi szép -egykor divatos- szóval, antagonisztikusan. Ez pedig azt jelenti, hogy az elv emberének (csak neki, de mi azok vagyunk) választania kell közöttük: Melyiket tartják fontosabbnak, elsődlegesnek, megvalósítandónak, úgy is mint egy nagyon alapvető társadalomszervezési elvet. Talán- talán, ezt a dilemmát még nem válaszoltad meg magadnak, nem oldottad fel magadban. De ezt te tudod (hogy hogy van), én csak emlékeztetlek rá.
Végül is, ha egyre mélyebbre ásunk az elvek mezején, akkor ezek a régi gyökerek bukkannak fel előttünk…
A korosztályos életérzés… Biztos hogy van ilyen életérzés. Hiszen megvan az alapja, az oka. Tehát ennyiben reális. De. 1. Én nem véletlenül beszéltem osztáyokról (vagyis valamilyen érdekek mentén alakuló társadalmi csoportokról). Az általad vázolt életérzés nem korosztályos. A te korosztályod ebből a szempontból nem egységes (egyik kor-osztály se- a társ. osztályok nem korspecifikusak). 2. Nekem nem tetszik ha -akár valós, akár valótlan- „osztályok” próbálják a többi hátrányára feljebb nyomni magukat. Az meg aztán fokozottan kiváltja az ellenérzésemet, ha az adott „osztálynak” valójában sokkal kevesebb, és jelentéktelenebb baja van, mint sokaknak másoknak. De ez volt az, amit már az elején is szóvá tettem. Nehéz az „egyéni sérelmek dédelgetésén” (copyright: Virág et.) felülemelkedni, és nehéz a (vélt vagy valós) osztálysérelmeken is felülemelkedni. De ha jót akarunk, akkor meg kell próbálni. Az lesz a lehetséges kiút.
Tudom hogy ez kissé elvont, általános, és filozofikus lett. De én fütyülök a „korosztályos életérzésekre”, hiszen csak a csoportönzés manifesztumainak tartom őket (ha panaszkodnak, és követelnek), ezért erről a speciális témáról velem ennél többet nehéz beszélgetni.
))
[Válasz a hozzászólásra]
Hát igen. Az élet nem habostorta! Jó volt ez így, mindketten többet értünk a másik gondolataiból. Köszönöm az észrevételidet! A megadott e-mail címed valós? Ihatnánk egy bambit valahol.
[Válasz a hozzászólásra]
A bambit nem ígérhetem, de azt igen, hogy alkalomadtán, ha erre járok, leírom a véleményem.
[Válasz a hozzászólásra]
A felvetés jogos és sajnálatos módon sok benne, talán túl sok az igazság. Elkeserítő, hogy sajnos kilátástalan a kirepülés a világba és talán az is, hogy amiért azok lettünk akik semmit nem számít már.
Ezzel az országgal generációs gondok vannak és talán egy jó széles nemzedéknek ki kéne halnia…
Talán túl radikális, de egyre kevésbé látok más kiutat.
[Válasz a hozzászólásra]